Az első kérdés kicsit sablonos lesz, mi vitte Önt az orvosi pálya felé?
Az orvosi pálya iránti érdeklődés otthonról jön, annak ellenére, hogy a szüleim tanárok. Az első impulzus közvetett volt. Egész kiskorom óta hallgattam egy családi történetet arról, hogy édesapám mindig is fogorvosnak készült. Nagyon jó volt biológiából, minden adottsága megvolt ehhez a pályához, azonban a 60-as, 70-es években az alkalmasság kevés volt a továbbtanuláshoz. A nagypapámat politikailag megbízhatatlannak tartotta a rendszer, és ennek egyenes következménye volt, hogy a fiát sem vették fel az orvosira. Édesapám így lett tanár, amiben szerencsére megtalálta a helyét, ki is teljesedett a hivatásában. Az orvosi pálya kapcsán a másik, már közvetlenebb hatás szintén a családból jött. A szüleim nagyon sokat dolgoztak, voltak földjeink, a tanítás mellett gazdálkodtak is. Emiatt a keresztanyám, édesanyám nővére nagyon sokat vigyázott ránk a húgommal. Ő a kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórházban dolgozott, az igazgatói irodát vezette. Nagyon sok időt töltöttünk a kórházban, ott étkeztünk, bejártunk az intézmény könyvtárába. Ebből végül is az következett, hogy a kórház egyáltalán nem volt idegen, riasztó környezet a számomra, otthonosan éreztem ott magam. Aztán a gimnáziumban matematika szakos voltam, az egész osztály mérnöknek és közgazdásznak készült. Én nagyon vonzódtam a biológiához, lenyűgözőnek tartottam ennek a tudományágnak a komplexitását. Rajongtam David Attenborough-ért, és ez a csodálat mind a mai napig megmaradt. A tanári pálya nem vonzott annyira, azóta jobban értve magam, szerintem jól mértem fel, hogy a személyiségemhez nem passzol ez a hivatás. Így aztán lassan összeállt a kép, úgy döntöttem, hogy a szakmai pályámat a kórházban, orvosként építem fel. Később pedig, hasonló önelemzés után az orvosi szakon találtam rá a sebészetre.
Ez azt jelenti, hogy az orvosi hivatás kiteljesedése egyfajta személyiségfejlődés volt Önnél?
Természetesen hozott képességre, szorgalomra is nagy szükség van, de igen, az önismeret és a hivatás megtalálása nagyon szorosan összefügg. Ugyanúgy, mint más szakmák esetében, az orvostudományon belül is nagy jelentősége van a személyiségnek. Más embertípust kíván a körzeti orvos, a klinikai kutató, a belgyógyász vagy a sebészi hivatás. Ezek nem minőségi különbségek természetesen, mindegyik orvosi munka ugyanolyan fontos, azonban az egyéniségünk számára meghatározó, hogy időben megtaláljuk, melyik út a miénk. Az angolszász országokban karriertanácsadás révén nagy hangsúlyt fektetnek erre, igyekeznek nagyon korán felmérni az orvoshallgatók „beállítottságát” és alkalmasságát.
Biztosan nem fog meglepődni a következő kérdésen: mi jellemzi a sebészi hivatást, milyen a jó sebész?
Szerintem a sebészet, illetve a jó sebész ismertetőjegye a megoldáshoz való viszonyban ragadható meg. Amíg a többi területen dolgozó kolléga szerteágazó, komplex, nagyobb időtávot lefedő metodikával dolgozik, mi, sebészek általában mindig egy problémára fókuszálunk, amit rövid idő alatt, maximális energiabefektetéssel kell megoldanunk. Igaz, ez az onkológia esetében kicsit árnyaltabb, hiszen itt a sebésznek is hátrébb kell lépnie, fontos a „big picture”, a teljes kép ismerete, az előkezelés, a kemoterápia szerepe például. Ettől függetlenül azonban a sebész itt is befejező ember: a megoldásra koncentráló, probléma-megoldó szakma vagyunk.
A sebészeti területen is akad jópár irány, Ön hogyan talált rá az onkológiára?
A Szegedi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Karán végeztem, és ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy a sebészet lesz az én utam. A „harctéri tapasztalatokat” a Honvédkórházban szereztem meg, ahol rezidensként dolgoztam. Ezzel párhuzamosan később lehetőségem lett Norvégiában, egy magánrendelőben megismernem az európai magánellátást. A norvégiai munka végén találtam meg azt a területet, amely a legközelebb áll hozzám, ez pedig az onkológiai ellátás volt. Ezen az úton elindulva érkeztem meg az Országos Onkológiai Intézetbe, ahol gyakornokként kezdetem el dolgozni. Erről az intézetről tudni kell, hogy a felvétel teljes mértékben egy szigorú szakmai elvek alapján felépített, a gyakorlati képességeket, eredményességet alapul vevő értékelési rendszertől függ, ezért különösen nagy öröm és visszaigazolás számomra, hogy immáron öt éve dolgozhatok a hasi sebészeti osztályon.
Miben más, mitől vonzó az Ön számára az onkológiai sebészet?
Az onkológiai sebészet az általános sebészeten belül egy speciális terület. Más szemléletet igényel, műtét technikailag is, illetve a betegekkel való kapcsolattartásban egyaránt. Talán meglepő, amit mondok, de az onkológiai sebészet az orvos szempontjából nézve hálás terület. Az onkológiai kezelés során ugyanis a betegek várják, hogy elérkezzenek a sebészhez. A rendszerben mi vagyunk azok, akik megoldják a problémát. Amikor a beteg elérkezik a sebészhez már túl van számos próbatételen. Először is átesett egy sokkon, megtudta, hogy daganatos betegségben szenved, utána számos kezelésen is átesett, a daganat méretének csökkentése érdekében sugározták, kemoterápiát kapott. Ez általában egy hónapokig tartó hullámvasút, de a daganatos megbetegedések túlnyomó többségének végét a sebészi beavatkozás jelenti, tehát a kálvária végén ott állok én, illetve az onkológiai sebész, aki lezárja ezt a hosszú és megerőltető tortúrát. Ezt az érzelmi, pozitív többletet a betegek át is adják az onkológiai sebésznek, amitől emberileg nézve sokkal könnyebb lesz számunkra is az orvoslás.
Hogy látja, az onkológiai kezelések területén történt előre lépés?
Az onkológiai kezelésekkel kapcsolatban létezik egy tragikus olvasat az emberekben. Mondjuk ki, sokakban az él, hogy a daganatos megbetegedés egyenlő a halállal. Ugyanakkor látni kell, hogy az elmúlt években szerencsére komoly fejlődés történt a betegség gyógyításában. Korábban, a modern orvoslás kialakulásának kezdetén egy vastagbél- vagy májdaganatot az esetek többségében nem tudtak még úgy kezelni, hogy abból a beteg meggyógyuljon. A különböző, egyre általánosabbá váló szűrőprogramok segítségével azonban most már daganattípustól és stádiumtól függően 80-90 %-os is lehet az ötéves túlélési arány, ami orvosi szempontból a gyógyulást jelenti. Ez már egy teljesen más arány, mint ami korábban jellemző volt, a daganatos betegségekkel szemben sokkal sikeresebben védekezünk, illetve képesek vagyunk a betegek élethosszát, és ami szintén nagyon fontos, életminőségét jelentősen javítani.
Említette a félelmet, ennek kapcsán muszáj feltenni a legnehezebb kérdést, mi vár a gyógyíthatatlan betegekre? Hogyan lehet ezt a helyzetet orvosként és persze érző emberként kezelni?
A munkám során találkozom sajnos olyan súlyos esetekkel, gyógyíthatatlan betegségekkel, amikor a kezelés már nem segít a betegen. Nyilván ez az az eset, amitől a legjobban tart mindenki, de nagyon fontos látni, hogy orvosi, és ami talán még fontosabb, emberi, etikai szempontból sem ér véget a beteg, az ember élete ebben a helyzetben. A halálos betegségben szenvedőknek van életük a lesújtó diagnózis után is. Sőt a hozzá közel állók életében is egy meghatározó időszak ez, ilyenkor az családtagok is közelebb kerülnek egymáshoz. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy a hátralevő időt milyen életminőségben tölthetik. A kezelés tehát nem áll le, nem engedjük el a beteg kezét. Az ilyen esetekben segítő, fájdalomcsökkentő eljárások, úgynevezett palliatív ellátás keretében igyekszünk megkönnyíteni a beteg életét. Az onkológiai kezelés során külön program keretében foglalkozunk a palliatív kezelések tesztelésével. Így találkoztam én is az európai országokban bevett és kipróbált tartós katéter beültetéssel, amit számos beteg megkapott az osztályon.
Kérem, mondja el röviden, mi ez az eljárás, és milyen változásokat hoz a tartós katéter beültetés a beteg életében?
A tartós katéter beültetés során ambuláns körülmények között, helyi érzéstelenítéssel helyezzük be a speciális katétert a beteg testébe. Az eszköz, illetve a hozzá tartozó berendezés segítségével otthoni körülmények között, orvosi beavatkozás nélkül válik lehetségessé a has-, illetve mellűri folyadékgyülem leengedése. A tartós katéter behelyezések nagyon jól sikerültek, és ami a legfontosabb, a betegek visszajelzése is abszolút pozitív volt, sokkal könnyebbé vált az életük az eszköz segítségével. Talán a kórházi kezelések elmaradása miatt a leghálásabb mindenki. Az a lehetőség, hogy reggel, a napi rutinjuk nem megszakítva, néhány perc alatt engedhetik le a hasi vagy a mellüregi folyadékot, felbecsülhetetlen érték abban a kiszolgáltatott, legyengült állapotban. Több idő és figyelem juthat a lényeges dolgokra, amiért mind a beteg, mind a környezete nagyon hálás.
