Cadart Máriával tavaly (2022 novemberében) készítettünk interjút, akkor betegségéről (gyomor- és petefészek-daganatáról) és a frissen beültetett katéter használatáról mesélt. Néhány hónappal később, 2023 márciusában újra elbeszélgettünk vele, miután egy hosszú, szinte kalandregénybe illő utazás során hazaérkezett Melbourne-be…
A legutóbbi beszélgetés óta Ön visszatért Ausztráliába – ha jól tudom, hajón…
Így van. Kiderült, több orvossal is konzultálva a katéter beültetése után, hogy elég kockázatos lenne egy hosszú repülőút. Ezért másik alternatívát kellett keresnünk a férjemmel az Ausztráliába való visszajutásra. A hajózás volt az egyetlen lehetőség.
Miért lett volna kockázatos a repülés?
A gyomrom állandóan megtelik folyadékkal, ez pedig trombózisveszéllyel jár. A repülőút összességében majdnem huszonnégy órás, a hosszadalmas ülés és a nagy légnyomáskülönbség problémát jelenthetett volna.
Hogyan készültek fel a hajóútra?
Ez kalandos volt. Olyan hajót kellett keresnünk, ami elmegy Ausztráliáig. Azért jelentett ez kihívást, mert a legtöbb hajó csak a Karib-szigetekig, illetve Európa körül közlekedik. Végül találtunk egyet, ami Southamptonból, Angliából indult el január 3-án. És mivel nem akartam repülni Magyarország és Anglia között sem (pedig egy rövid repülőút az orvosok szerint vállalható lett volna), meg kellett szervezni az utazást a kikötőig autóval, vonattal. Ez volt az út nehezebb része, a hajóra szállás után azért már sokkal könnyebbé vált minden.
Milyen állomásai voltak ennek a szárazföldi útnak?
Eredetileg úgy terveztük, hogy a nővérem elvisz bennünket Franciaországig. De mivel egyedül kellett volna visszaautóznia Magyarországra, úgy döntöttünk, hogy taxit foglalunk. Egy éjszakát Frankfurtban töltöttünk, majd átkeltünk TGV-vel a La Manche-csatornán. Londonba érkezve újabb autó- és szállásfoglalással jutottunk el Southamptonba, ahol január 3-án felszállhattunk az óceánjáróra.
Már a hajóútig is nagyon kalandos ez a történet. Hogyan viselte mindezt a betegségével és a beültetett katéterrel?
A katéter gyakorlatilag megmentette az életemet. Stressz hatására a szervezetem gyorsabban termeli a folyadékot, a szárazföldi utazás idején tehát többször kellett csapolnom, mint nyugodt körülmények között. Nagyon hálás voltam, hogy megvan a lehetőség erre – hogy nem kell aggódnom, mert ott a katéter. Tudtam, hogy szállodába érkezéskor mindig lecsapolhatom a felgyülemlett folyadékot.
Hogyan kellett együttműködnie a hajózási társasággal a betegsége kapcsán?
Mindenféle formanyomtatványt ki kellett töltenem nemcsak a hajótársaság, hanem a biztosító felé is. A hajón egy orvosi csoport teljesített szolgálatot, probléma esetén a leadott információk is segítették a megfelelő ellátást.
Szüksége volt az út során arra, hogy igénybe vegye az egészségügyi szolgáltatást?
Egyáltalán nem. Szerencsés beteg vagyok olyan szempontból, hogy nincsenek fájdalmaim (a húzódást és a gyomorpuffadást leszámítva), és a katéterrel sem volt semmi probléma.
Mivel fogyóeszközöket kellett használnia a csapolások során, hulladék keletkezett – ezzel kapcsolatban volt valamilyen szabályozása a hajózási társaságnak?
Szelektíven kellett gyűjteni a hulladékot. Nemcsak az újrahasznosítható és a vegyes, hanem az egészségügyi hulladék számára is léteztek kukák a kabinokban, ezek a fürdőszobákban voltak elhelyezve. Tehát speciális helyre kellett tennem mindent, ami a katéterhasználat során összegyűlt.
Hogyan zajlottak a napok a hajón?
A hajóút ötvennapos volt, sokféle szolgáltatást nyújtottak az étkezés és a szállás mellett. Több étterem is az utasok rendelkezésére állt, színházba, moziba lehetett menni, festeni tanulhattunk. Az út során több helyen kikötöttünk, például a Bahamákon, a Hawaii-szigeteken. Ilyenkor nem szálltam le, nehogy elkapjak valamilyen betegséget.
Egy tipikus napom úgy telt, hogy felkelés, reggelizés után kinéztünk valamilyen programot, például elmentünk festőórára, ahol az állomásokhoz vagy valamilyen fotóhoz kapcsolódó témában lehetett festeni. Délutánonként, esténként pedig ismét részt vettünk valamilyen programon (nagy kedvencem volt egy gitárvirtuóz), vagy könyvtári könyveket olvasgattam. De volt olyan is, hogy csak kiültem a kis teraszra, és néztem a gyönyörű, tükörsima óceánt.
Volt-e kellemetlen időjárás ebben az időszakban?
Ó, igen! Új-Zéland környékén volt egy erős ciklon február elején, és mi sajnos elkaptuk. A Fidzsi-szigetek felé ment volna a hajó, de a ciklon miatt a kapitánynak útvonalat kellett változtatnia. Amikor megérkeztünk az első új-zélandi állomásra, Aucklandbe, elért minket a ciklon, ki kellett kötni, három-négy napig a hajón ültünk a heves esőzés miatt.
Volt egy másik kalandos eset is az út elején, amikor Southamptonból elindultunk. Az óceán elég télies volt még, tengeribetegség ellen kellett tablettát bevenni. Az első öt nap során ezt a nagy hajót bizony eléggé dobálta a víz.
Nem félt?
Nem. Amikor az ember súlyos betegséggel küzd, az ilyen mindennapi eseményeken már túllép. De ha ezt megkérdezte volna a betegségem előtt, akkor lehet, hogy vissza akartam volna fordulni.
Ez nagyon izgalmas téma, hamarosan visszatérünk rá más megközelítésben is. A hajóút során milyen gyakran kellett csapolni?
Az út elején volt izgalom bőven (probléma adódott az amerikai vízummal annak ellenére, hogy mindent elintéztünk előre), emiatt nyugtalan voltam az első napokban, minden nap kellett csapolnom. Igyekeztem két napot várni vele, de az első két hét során előfordult, hogy nem lehetett. Persze az is nyugtalanított, hogy túl sok folyadékot kell leengednem. Később, amikor megnyugodtam, és minden lecsillapodott körülöttünk, elég volt háromnaponta csapolnom. Ez az általános egyébként most is.
Magyarországon, amikor kiderült a betegsége, elvetette a kemoterápiát. Milyen megfontolásból döntött így?
Világéletemben valamilyen szinten gyógyszerellenes voltam, nagyon kevés gyógyszert szedtem. (Mindazonáltal nagyon fontosnak tartom, hogy vannak orvosok, gyógyszerek.) A kemoterápia segít a rákos sejteket megölni, de minden mást is megöl. A másik oka a döntésnek az volt, hogy édesapámnál öt-hat évvel ezelőtt tüdődaganatot diagnosztizáltak, majd miután megműtötték, úgy döntött, hogy nem vállalja a kemoterápiát. Tehát a családunkban egyetértés van efelől (édesapám, hála Istennek, azóta is jól van). Nem azt mondom, hogy mindenkinek ezt az utat kell választania, de én tudtam, hogy nem fogok kemoterápiát vállalni.
Ausztráliába visszatérve hogyan zajlott a kivizsgálása?
Magyarországhoz képest itt a magánkórházakban minden egészségügyi szolgáltatás megtalálható egy helyen (a kivizsgálások, műtétek egyaránt). Ismerős által eljutottunk egy professzorhoz, aki daganatos betegségekkel foglalkozik. Rögtön beutalt a kórházba, két nap alatt megcsinálták a CT-t, a vérvizsgálatokat. Amikor megvoltak az eredmények, az orvos elmondta, hogy milyen lehetőségeim vannak. Ugyanúgy, ahogy Magyarországon is, elhangzott, hogy nem lehet műtéttel eltávolítani a daganatokat. Szintén a kemoterápiát javasolták, de ha itt azt mondom, hogy nem vállalom, attól még a kapcsolat, a kezelés nem ér véget. Tehát továbbra is járok a professzorhoz, a kórházban mérik a súlyomat, megvizsgálják a vérképemet. A döntésemet teljes mértékben tiszteletben tartva zajlik a kezelésem.
Amikor a kórházi kivizsgálás végén leültünk a lányommal és a férjemmel, a lányom arra kért, adjak esélyt a kemoterápiának. Részt vettem tehát egyetlen kezelésen, mert úgy éreztem, hogy a gyerekem miatt meg kell próbálnom, de borzasztó rosszul voltam. Nem volt elég, hogy minden nap csapolnom kellett a stressz és a kezelés hatása miatt, de enni sem tudtam, begyulladt a szám. Egy hétig tartott ez a rosszullét. Ezek után azt mondtam az orvosnak, hogy többször nem csinálom. Azóta sokkal nyugodtabb vagyok, a saját utamat járom orvosi felügyelet mellett.
Ezek után milyen kezelés zajlik most?
A kórházban minden segítséget megkaptam: dietetikus, mozgásterapeuta jött hozzám és látott el tanácsokkal. Az a cél, hogy az erőmet és a fehérjeszintet növeljük. Fájdalmam nincs, a kezelés pedig természetes úton zajlik, mivel továbbra sem szedek semmiféle gyógyszert, csak vitaminokat, savlekötőt.
Hogyan hat a daganatokra ez a kezelés?
A kivizsgálások kimutatták, hogy az állapotom nem változott. A daganatok ugyanakkorák, ugyanolyanok, a vérképem ugyanúgy nagyon jó, mint Magyarországon (ahhoz képest, hogy milyen típusú és méretű daganataim vannak). Ez összességében nagyon jó hír annak fényében, hogy a betegség milyen gyorsan alakult ki.
Hogyan tudná összehasonlítani a Magyarországra utazás előtti és az Ausztráliába való visszatérés utáni életét?
A hajóút során lettem ötvenéves. Ezt csak azért mondom el, mert az ember ebben a korban megélte már életének több, mint felét. A betegség előtt is gondolkodtam azon, hogy merre irányuljak, mi van még hátra, miután felneveltem a gyerekemet. Megmondom őszintén, nem voltam jó helyen lelkileg a betegség előtt, nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Ráadásul a járványhelyzet miatt sok ember depressziós lett, én sem voltam lelkileg jól, pedig nem szenvedtem hiányt semmiben. Most, hogy egy elég súlyos betegséggel küzdök, minden egyes nap ajándéknak számít, megértettem, hogy élni jó. Jobban megnyílok mások felé, merek segítséget kérni. Borzasztó rosszul nézek ki, csont és bőr vagyok (a hasamat leszámítva), néha félek is, hogy hogyan reagálnak mások erre a fizikai változásra, de elhatároztam, hogy nem bujkálok.
Azt mondta az első interjú folyamán: a betegség ráébresztette arra, hogy az emberek lelkével való foglalkozás az életcélja… Mennyire tudta ezt a célt kibontakoztatni?
Néhány évvel ezelőtt pszichológia alapszakon szereztem diplomát, mert helyre akartam állítani az életemet. Most, visszaérkezésünk után nagyon mély beszélgetéseket folytattunk barátainkkal, ezek nyomán egyesek rájöttek, hogy változtatni akarnak az életükön: nem elég a napi rutin, hanem jobban oda kell figyelni másokra. Azelőtt hónapokig nem tudtunk egymásról, most újra egybekapcsolódtunk. Látják rajtam, hogy egy betegséggel is lehet pozitívan élni. Úgy érzem tehát, hogy aki eljön hozzánk, az nem kételyekkel és szomorúan megy el, hanem feltöltődve.
Térjünk vissza még egy kicsit a katéterhasználatra, mivel sokféle élethelyzetben kellett csapolnia. Hogyan tudná összefoglalni ezeket a tapasztalatokat?
Csak pozitívan tudok erről beszélni. Az ewiCare rendelőben beültetett katéter kezelése nagyon egyszerű és gyors. Szinte az egész folyamatot végig tudom csinálni egyedül (az önállóság a beültetéstől kezdve kialakult): leveszem a kötést, összekapcsolom a csövet a tasakkal, lecsapolom a folyadékot, kesztyűvel eltávolítom a tasakot és fertőtlenítek, felteszem a kupakot, elhelyezem a seb körüli gézt. Csak az utolsó mozzanathoz, a tapaszhoz kell a segítség, az több kezet igényel. Ha van egy hely, ahol le lehet feküdni vagy ülni, akkor mindezt könnyű és biztonságos végigcsinálni, nem kellenek hozzá különleges körülmények. A katéter akkora segítség a mindennapokban, hogy ki merem mondani: minden pénzt megért, hogy elvégeztettem a beültetést. Az ember eleinte fél, mert kilóg belőle egy cső, és ott a bizonytalanság is, hogy lesz-e vele probléma. Közvetlenül a műtét után a férjem elég sokat segített, mert friss volt a seb. De két-három hét leforgása alatt megszereztem a szükséges rutint.
Általában milyen mennyiséget csapol?
Mindig két litert. Nagy megkönnyebbüléssel jár ez, megszűnik a feszülés. Sőt, mostanában van, amikor csapolás után szinte fél napra is elfelejtem, hogy beteg vagyok.
Sokan, Önhöz hasonlóan valamilyen súlyos betegségben érintettek. Ön szerint – a saját tapasztalatai, illetve pszichológusi szemlélete alapján – hogyan lehetne bátorítani a betegtársakat, a hasonló élethelyzetben levőket?
Egyetlen napig sem szabad arra gondolni, hogy mikor jön el a halál napja, mennyi van még hátra, mit hoz a holnap. A legfontosabb a jelen pillanat. Át kell gondolni, mit lehet tenni, hogy ne a betegség körül forogjanak a gondolatok. Én nem szoktam mondani, hogy daganatos beteg vagyok, nem foglalkozom ezzel a nap minden órájában. hanem csinálom, amit tudok. Amikor elfáradok, lefekszem. Ilyenkor nem azt mondom magamnak, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hanem arra gondolok, hogy sikerült főznöm, a konyhát összepakolnom. Tehát arra koncentrálok, hogy mit tudtam megtenni, nem arra, hogy mit tudnék megtenni, ha egészséges lennék. Az számít, ami most van, az, hogy hogyan tudom a mai napot széppé tenni magam és a környezetem számára.