Az alábbi beszélgetésben egy olyan történet bontakozik ki, melyen átsugárzik az élet sokrétűsége, az örömteli és megrendítő események, fordulatok sokszor nehezen értelmezhető viszonya. A szakmai és a személyes élet nagy vállalkozásairól beszélgettünk dr. Bertók Gabriella gyermekfogorvossal, aki a szeptemberi hónap folyamán tartós mellkasi katéter beültetésére érkezett az ewiCare rendelőbe.
Beszélgetésünk apropója az a minimálisan invazív eljárás, mely lehetővé teszi az újratermelődő folyadék otthoni eltávolítását. Szót ejtünk majd a beavatkozásról, valamint az eszközzel kapcsolatos tapasztalatokról, de az első lépéseket tegyük meg az időben távolabbi események mentén. Ön fogorvosként dolgozik – hogyan alakult ki ez a pályaválasztás az életében?
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy apám orvosi pályával kapcsolatos meghiúsult álmát kellett beteljesítenem. De mivel az mégiscsak élet-halál kérdése, így azt választottam, hogy fogorvos leszek, mert ott mindig van megoldás – akkor is, ha már minden fog elveszett.
Milyen lett ez a pálya? Annak ellenére, hogy édesapja álma volt, mégis személyes történetté vált…
A gyermekfogászat felé alakult az életem. Időnként vittem felnőtt magánrendelést is, és volt kétszer rövid ideig üzemi fogászati állásom, de alapvetően én a gyerekek között töltöttem az időt, volt benne sok öröm. Van ebben saját élményem is, négyéves voltam, amikor a tejfogaimat betömték amalgámmal (csak ez volt akkor). Az amalgám viszont nem alkalmas erre, mert a tejfognak nagyon kiterjedt az idegcsatornája, könnyen gyulladásba jön, kevéssé bírja a tömést, főleg az amalgámot. Így hát minden fogam gennyes lett, ki kellett húzni őket – én már négy- és nyolcéves korom között megjártam a hadak útját. Fogorvososdit játszottam, a Balatonon a kiskályhára rákötöttem az ugrókötelemet, az volt az egységkészülék, a zsinórja pedig az, ami a kézi darabhoz megy. A személyes élmények mellett pedig pompás érzés az, amikor a rettegő gyerek végül azzal az élménnyel száll ki a székből, hogy ki lehetett ezt bírni, nem is volt ez olyan borzasztó.
Valóban, gyerekekként mindannyian átéltük a fogászatra járás, a kezelések izgalmait. Sokan felnőttként is hajszálpontos emlékeket őriznek – de hogyan néz ki a fogorvos szemszögéből egy ifjú páciens kezelése? Mi minden kell ahhoz, hogy egy izgatott, feszült gyermek végül örömmel és felszabadultan távozzék?
Alapvető, hogy amikor először jön, ne történjék semmi, csak körülnézés, megismerkedés a rendelővel. Az óvodáscsoportoknak ilyenkor mindent megmutatunk: lehet liftezni, műanyag fogak állnak rendelkezésre, ezeken bemutatjuk, gyakoroltatjuk a fogmosást. Ez érvényes akkor is, ha egyesével jönnek a gyerekek: jó, ha a szülő akkor hozza el őket, amikor még nincs probléma, hogy megismerkedjenek, megbarátkozzanak a dolgokkal. Ugyanígy, amikor iskolai csoportok jönnek szűrővizsgálatra, délelőtt semmit nem csinálunk, csak körülnézés van, meg „buli”: „húzzuk még egy kicsit az időt”, „ne érjünk vissza matekórára”, „mesélek valamit a doktornőnek”… Akit pedig tényleg kezelni kell, visszajön délután szülővel, mert küldünk értesítést. Semmit nem erőltetünk, ritka esetben persze mégis muszáj – egy gennyesre, lázasra földagadt tejfoggal nem engedhetek el senkit. A gimnazisták pedig már tudják, mit akarnak, velük könnyebb.
Mi az, ami a gyerekek félelmeit megszünteti?
Az ember szerintem az ismeretlentől fél, ezért mutatunk meg mindent. Elmagyarázzuk, hogy mi fog történni, mit miért kell csinálni. Az az érdekes, hogy kell egy elhatározás. Átéltem én is olyan fogorvosi kezelést, hogy a negyedik érzéstelenítő se hatott, és akkor azt mondtam, hogy most már mindegy, csináljuk végig. Tehát kell az az elhatározás, hogy kibírom, amivel jár, amit hoz ez az egész. Addig nehéz, amíg az ember ezt a döntést meg nem hozza, és rá nem szánja magát. Azt a pontot nehéz a gyerekkel elérni, hogy kitátsa a száját, de ha sikerül eljutni vele addig az elhatározásig, hogy ezt ki kell bírni, hogy ennek meg kell lennie, onnan már sokkal könnyebben szokott menni minden.
El is képzeltük magunkat a gyermekfogászaton, ebben a nagyon sok izgalommal teli fennforgásban… És most kövessük újra szorosabban az Ön életpályáját. Ha jól tudom, Ön praktizáló orvosként elvégezte a Semmelweis Egyetemen a mentálhigiénés képzést is.
Így igaz, sőt elvégeztem a komplett pszichoterapeuta képzést is három hónap klinikai gyakorlattal, csak aztán végül a szakvizsgát már nem tettem le belőle. Nagyon-nagyon érdekelt ez a terület, mert mindig is kíváncsi, felfedező alkat voltam. Az foglalkoztatott, hogy hogyan működik az ember. Amikor pályaválasztásra került sor, még nem volt a pszichológia ezen a szinten, mint ma, nem merült fel akkor még annyira pályaként, hogy pszichológus legyen valaki. Mivel az ember működése érdekelt, nem volt ellenemre az orvosi pálya, mert így foglalkozhattam a testi résszel. De közben vonzott a lelki része is, az élet sok bonyodalma, a rejtett rugók, amelyek mozgatják az embert, amikor újra és újra ugyanazokba a szituációkba kerül bele.
E sokrétű életpálya folyamán hogyan jelent meg a betegség?
2021 nyarán izomgörcsök jelentkeztek a különböző triggerpontokon a csuklyásizomban: a nyakamban, a vállamban, a lapockámban. A fasciák mentén közlekedtek ezek a görcsök, és annyira megfeszítették az izmokat, hogy például a bicepszem olyan lett, mint Popeye-é. Ősszel jelentek meg a hasi panaszok is. A tünetek kialakulása előtt zajlott le a járvány ijesztő, sok halállal járó szakasza, a fogászatban különösen stresszes volt ez az időszak. Közben az anyósomat is ápolni kellett, szóval sok minden összejött. Miután eltemettük, előjöttek a bajok: az izomgörcsök, hasi panaszok. Mindig kitart az ember, amiben muszáj kitartani, és utána megjelennek a problémák. Egyből subileusos tünetek jelentkeztek (szerk. megj.: subileus – részleges bélelzáródás), tíz hónapig sztómazsákot hordtam, utána jött a műtét (mert a PET-CT alapján eldöntötték, hogy műthető). A sebész azt mondta, hogy ő mindent megtalált és kivett, amiről szó volt, a sztómazsákról is sikerült visszaállnom a rendes működésre (bár elég nehezen), minden jól alakult. Azt mondta akkor az onkológusom, hogy utókezelés előtt csináljunk egy CT-t, mert az régen volt – azon aztán már látszottak az áttétek… Azt tudtuk, hogy a műtét a szóródás veszélyét hordozza, de azért ez így hirtelen jött.
Ez valóban megdöbbentő pillanat lehetett akkor, amikor már a fellélegzés, megpihenés idejére lett volna nagy szükség. Hol jelentkeztek az áttétek?
A májamban voltak gócok, amelyekről a PET-CT korábban megállapította, hogy semmilyen izotópot nem vesznek föl, nincs ott anyagcsere, azok elhalt szövetek. Ehhez képest feléledtek, és a mellhártyán jelentkezett a szóródás, ami produkálja a folyadékképződést. Többféle szer szóba jött (a genetikai vizsgálatok alapján is), de meg se mozdultak a gócok, egyikre se.
A betegség terjedése mellett így azzal a nehézséggel is meg kellett küzdenie, hogy a különböző hatóanyagok sorra hatástalannak bizonyultak. A sok próbálkozás után jelenleg zajlik valamilyen kezelés?
Egy Stivarga nevezetű tablettát szedtem most, abból két hónap ment le. Az egész kezelésben ez az utolsó négy-hat hét volt a legnehezebb, a testem elég drámaian reagált. Lehet, hogy azért, mert legyengültem. Bár ki tudja, minden kezelés más, minden szervezet más, ez egyéni történet. Tönkretette a hasamat (egyfolytában a hasmenéssel és annak visszafogásával telt az idő) és a lábamat is: kisebesedett, nem tudtam ráállni fájdalomcsillapító nélkül. Egy kicsit felszusszantam, amikor bekerült ez a katéter, akkor pár napig jobb periódusom volt. Pillanatnyilag szünetel a kezelés: megbeszéltük az orvosommal, hogy nem kezdjük el a harmadik hónapot, amíg be nem ültetjük ezt a csövet.
Ilyen kihívások sűrűjében hogyan zajlanak a napok?
Délelőtt és délután szoktam sétálni egy-egy szűk órányit, közben megállok és megpihenek, leülök egy padra vagy fatörzsre. A kezeimet is tornáztatom az izomgörcsök miatt, már fel tudom őket emelni, ha nem is teljesen kinyújtva.
Most kevésbé vagyok aktív, a háztartást eddig az utolsó periódusig vittem, de már nem tudom megcsinálni… Jön segítség, a férjem is átvett dolgokat. Nyáron kinn voltunk a Balatonon, az nagyon sokat adott, feltöltött. Van egy kis örökségünk, 45-46 éve épült, a betegség előtti nyáron elkezdtük felújítani. Közben a férjemet is kétszer műtötték – kettőnknek egy év alatt négy műtétünk volt. Ez kicsit visszafogta a dolgokat, de most tavasszal és nyáron nagyon belelendültünk, nagyjából készen is lettünk mindennel. Sok örömöt jelentett kitalálni, megcsinálni – és látni, ahogy szépül. A víz nagyon közel van, úgyhogy ott rengeteget üldögéltem, az is nagyon feltöltött. Itthon nehezebb, mikor nincs erőm valami háztartási dologhoz. A rendelőben is mások dolgoznak most helyettem, ez szintén elképzelhetetlen volt korábban.
Mi az, amit most el tud végezni, amihez van ereje, ami örömöt jelent?
Főzni azért szoktam. Itt is van egy kis kert tóval, azt nagyon szeretem, a kompozíciókat főleg én találtam ki. Ott elbütykölgetek: van egy magaságyás, termett paradicsom, folytontermő eper, cukkini, ilyesmi. Ha van erőm, ezzel elpepecselek, örömet ad körülnézni, lehajolni, kihúzni azt a kis gazt.
A legutóbbi kezelés kapcsán említette, hogy a második és a harmadik része közé ütemezték a katéterbeültetést. Milyen volt a műtét, hogyan élte meg ezt a kis beavatkozást?
Tartottam tőle – annyit „böködtek”, annyit „trancsíroztak” már a betegség miatt, az infúziós kezelésnél a végén már csak a harmadik-negyedik szúráskor sikerült vénát találni. Utólag azért úgy vagyok vele, ahogy a gyerek kiszáll a fogászati székből: nem is volt ez annyira borzasztó. Jó hangulat volt, meg kellemes környezet, a műtősnő megmutatta, hogy kell az otthoni csapolást csinálni.
Sőt, a rendelőben megtörtént az első csapolás ezzel az eszközzel…
Igen, 4-5 dl jött le. Amikor a műtősnő megnyitotta a palackot, iszonyú görcsbe álltak az izmaim – nyilván nem gondolta, hogy nekem ilyen problémám van. Első itthoni csapoláskor még mi is óvatlanok voltunk, hirtelen megnyitottuk. Aztán már jobban vigyáztunk, de úgy tűnik, a görcsölést előidézi a vákuum szívó hatása. A fájdalomcsillapító tapasz sem válik be, annak is megvannak a mellékhatásai. Most is van egy érdekes, izomlázszerű fájdalom a mellizmaimban. És ha valami történik a testemmel más alkalommal is, vagy lelkileg valami ér, akkor még intenzívebben érzem a görcsöt.
Maga a szívás könnyen megy, a cső elég kényelmes, és jól hangzik az, hogy ha szerencsénk van, akkor maguktól összetapadnak a mellhártyák. Kecsegtető, hogy maga a vákuum össze tudja szívni őket, és nem kell talkumot szórni a két réteg közé, mint az egyszerűbb változatban – ez bizonytalanabbnak tűnt, nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet jól megcsinálni, hogy a talkum mindenüvé odakerüljön, mindenütt összetapassza.
A tanulmányai kapcsán említette, hogy az ember működése érdekli, testi és lelki értelemben egyaránt. Eddig leginkább a testi vonatkozásokról beszélgettünk, de ezekhez (ahogy Ön is mondta) a lelkiek is szervesen hozzátartoznak. Mi az, amit életének ebben a szakaszában fontosnak tart?
A házasságomat. Kicsit furcsán hangzik, de ez életem fő műve: milyen jól választottam, milyen szoros szövetség van köztünk, milyen jó ember a férjem, az összes nehézségben ez a legfontosabb. Az is nagy dolog, hogy orvos, a szakmai részét ő viszi a hátán: ő nézi meg a cikkeket, a mellékhatásokat, kilátásokat. Én inkább a lelki részével foglalkozom, de hát úgy látszik, mégse tudtam azt megoldani, hogy jó irányba forduljanak a dolgok. Nem akarom itthagyni a gyerekeimet meg a férjemet, és most egyelőre nem állok nyerésre.
