Interjúsorozatunkban Farkas Nikolett, vezető főműtősnő kalauzol el minket a műtők ismeretlen, titokzatos világába.
Ez a beszélgetés azért is különleges, mert általában az interjúknak mi szoktunk címet adni, de ebben az esetben Te hoztad ezt. Mielőtt rátérnénk, mi a műtős lét titokzatos tárgya, ismerjük meg kicsit a vezetőnket! Mondj magadról pár szót, légy szíves!
1989-ben kezdetem az egészségügyben dolgozni. Először nővér voltam gégészeten és intenzív osztályon, utána GYES-re mentem, majd 25 éves korom óta vagyok műtősnő egy országos intézetben. A központi műtőben dolgozom, ahol tizenegy műtőnk van. Ez azért kihívás, mert egy műtősnek mindegyik műtéttípust ismernie kell, a tapasztalat tehát nagyon fontos.
Hogy lesz valakiből műtősnő?
Már kisiskolás korom óta tudom, hogy a gyógyítani akarok. A játék babáimmal is mindig ezt játszottam. Vittem a babát a kórházba, és én voltam, aki elláttam ott a kis beteget. Injekciót adtam neki, bekötöztem, szerencsére műteni akkoriban még nem kellett. Négyéves voltam, amikor kivették a mandulámat, és egyedül kellett maradnom a kórházban. Nem feküdtem az ágyban, hanem kísértem a nővéreket és együtt vittük a gyógyszereket a betegeknek. Az élet pedig úgy hozta, hogy az első munkahelyem ez a kórház lett. Tehát úgy tűnik, valamilyen mértékben végzetszerű, hogy valaki műtős lesz.
A végzet szó visszavezet a beszélgetés címéhez: mitől titokzatos a műtők világa?
A műtő titokzatossága több tényező eredménye. Az első és legfontosabb sajátossága természetesen a főszereplő személyéből adódik. Ő az ember, aki betegen idekerül. Nagyon fontos, hogy megértsük, mit élnek át a műtétre várakozó emberek, mit éreznek, mi van a fejükben. A műtét előtt van egy kötelező kommunikációs rész, ilyenkor megkérdezzük a beteg nevét. Ennek a kérdésnek betegvédelmi okai vannak, de mégis nagyon szimbolikus egyben. Számunkra is nagyon fontos, hogy nem egy újabb műtétet, egy újabb estet lássunk, hanem az embert.
Mi jár ilyenkor az emberek fejében?
A műtőt szokás szentélynek is nevezni, ami nem véletlen. Az ember, aki ide bekerül valami teljesen mást él át, mint amit a hétköznapokban, más emberré is lesz. Szinte minden esetben szorongás és félelem van bennük, illetve egy kérdés: vajon fel fogok ébredni? A műtőben ugyanúgy néz ki a bankár, a politikus, a bolti eladó, a fodrász és a felső vezető is. Mindenki meztelenül fekszik letakarva, semmi más nincs rajtuk, mint a csuklójukon egy karszalag a nevükkel. Pontosan úgy, ahogy világra jöttünk valamikor. Csupasz testtel, lélekkel. A műtétre váró ember visszakerül abba az állapotba, mint amikor ártatlanul megszületett. Mindenki jó ember lesz.
Milyen ez a jó ember?
Az altató orvos mindig megkérdezi a beteget mielőtt elaludna, hogy miről szeretne álmodni? A válaszok mindig ugyanazok: a gyerekekről, férjről, feleségről, unokákról, illetve a nyaralásról, egy szép emlékről. Soha senki nem gondol pénzre, karrierre, szép házra, luxusautóra, üzleti sikerre, győzelmekre. Ilyenkor tudjuk meg pontosan, hogy mi a fontos. Amíg egészségesek vagyunk, sokszor felborul ez a sorrend, de ebben a határhelyzetben helyére billennek a dolgok. Mindenki önmaga lesz, a saját életéről álmodik.
Beszéljünk még a titokzatos világ többi szereplőjéről is. Hogy állsz össze a team?
Ez is egy visszatérő pillanat, a legtöbb beteg meglepődik a műtéti csapat méretén, hogy hány ember is gyűlt össze azért, hogy őt meggyógyítsák. Természetesen nem fontossági sorrendben: van egy aneszteziológus, egy asszisztenssel, három sebész operál, rajtuk kívül pedig egy műtősnő és egy műtős fiú is ott van, tehát heten vagy nyolcan vagyunk a műtőben. Ezen kívül egy szakorvosnak is kötelező részt venni a műtéten, aki rezidensekkel érkezhet. Ez a team, amelyik a betegen dolgozik. A műtéttípustól függően van, hogy félóráig, van, hogy 8-10 órán keresztül.
Igazi csapatmunka…
Így van. A korábbi hasonlattal élve körbe álljuk a műtőasztalon fekvő beteget, mint egy kisdedet. Óvjuk és vigyázunk rá. Pontos, precíz műtét technikával elkezdődik a műtét. Egy guruló asztalra minden műtét típushoz precízen kipakoljuk a szükséges műszereket, kötszereket. Műtét közben a műtősnő adja az orvos kezébe a megfelelő műszert, amivel dolgoznia kell. Összetett team munka ez az egész folyamat. Szavak nélkül is értjük egymást. Minden egyes apró rezdülésből tudjuk, hogy mit szeretne az operatőr a következő mozdulatra kérni. A műtét folyamatos koncentrációt igényel, hiszen ez egy jól olajozott gépezet, amibe, ha egy porszem is bekerül, összeborul minden. Nagyon hosszú folyamat, amíg valaki megtanul mindent. A műtő világa egyébként olyan, mint egy jól felépített színházi darab. Mindenki tudja mi a szerepe és azt profi módon, tökéletes koreográfiával adja elő. Ettől lesz sikeres egy darab és egy műtét is. Ezen a „színpadon”, a műtőben ugyanakkor nincs szerepcsere, és nem fér bele az improvizáció sem. A főszereplő természetesen a beteg, mi a többiek pedig a mellékszereplők.
Mivel szokta bíztatni a főszereplőt a darab elején?
Hát nem azt mondom neki, hogy ne féljen, vagy hogy nem lesz baj, ugyanis mi marad meg a betegben ebben az esetben? A félelem és a baj szó. Én inkább azt mondom, hogy bízzon bennünk, tudunk segíteni és a legjobb helyen van. Mi mindent megteszünk, a többi pedig már csak Önön múlik. Ebben hiszek.
Ha jól értem, a betegek nem is látnak belőled jóformán semmit a műtét során. Így akkor a taps is elmarad az előadás végén, igaz?
Nincs nagyobb öröm, mikor látod az elégedett mosolygós beteget sétálni az osztály folyosóján pár nappal a műtét után. A beteg persze azt sem tudja, hogy te ki vagy. De ez nem is lényeg. A lényeg, hogy én tudom ki vagyok.
Az Ewicare orvosi szobája azért különbözik az onkológiai műtőtől, nem? Itt is megtalálod a kihívást
Igen, teljesen más beavatkozásról van szó. A beteg ide a saját lábán jön, nincs altatásban, egy 10-15 perces, gyakorlatilag ambuláns ellátást kap mindenki. Mások a célok, mások az eszközök. A tartós katéter beültetés egy úgynevezett palliatív ellátási forma, amivel javítjuk a beteg életminőségét. Ugyanakkor számomra ebben a munkában is megvan a kihívás. Nagyon is. A műtőt magam mögött hagyva, ismét nővérke lehetek, több időt tölthetek a betegekkel, akik megosztják velem bánatukat és reményeiket. Ezek a beszélgetések néha éppen olyan megterhelőek tudnak lenni lelkileg, mint egy többórás műtét. Sok ismerősöm megkérdezte már, hogy bírom ezt? A fizikai, lelki terhelést? A válaszom minden esetben az, hogy sosem csinálnék mást, hiszen ez a legszebb hivatás. Csodálatos érzés számomra, hogy segítség lehetek az orvosnak és a betegnek egyaránt. Nem is tudnék mást csinálni.
